Vajon mit vétett, hogy a sors így a lelkébe mart?
Rajnay Attila, a másodosztály Nyugati csoportjában hatodikként telelő Lombard-Pápa bal oldali védője harmincévesen élhetné a fiatalok hétköznapi életét, ám erre egyelőre képtelen.
2006 júniusában öccsét, Zoltánt, majd 2009. januárjában édesapját veszítette el – mindörökre.
Azon a forró nyáron szinte nem volt olyan médium, amelyik ne foglalkozott volna Rajnay Zoltán eltűnésével. A Tura VSK futballistája, a csendes, visszafogott szőke, jóképű fiatalember győztes bajnoki találkozó után indult el néhány társával szórakozni, a Hajógyári szigetre. Ki kellett engedni a gőzt, hiszen hosszú volt a szezon, feszes volt a menetrend, egyszóval lazítani kellett.
Rajnay Zoltánt azon az ominózus június negyediki éjjelen látták utoljára, hogy néhány nappal később, a Margithíd és a Lánchíd között elfogyjon a remény, az életben maradásba vetett hit…
Felkavaró, könnyfakasztó tragédia volt, pedig aki ismerte, állította, Rajnay Zoltán csendes, jóravaló, szerény fiú volt világéletében.
Baleset történt vagy gyilkosság?
Rajnay Béla, az elhunyt édesapja nem nyugodott bele abba, hogy fia balesetben vesztette életét, merthogy bár a vizsgálat az idegenkezűség gyanúját kizárta, megannyi nyom arra engedett következtetni, a halál oka nem baleset volt.
Teltek-múltak a hónapok, és a boncolási jegyzőkönyv kézhez vétele után Rajnay Béla minden követ megmozgatott, hogy bebizonyítsa, a Hajógyári szigeten bekövetkezett haláleset több volt, mint egy fiatal élet elvesztése.
Miközben a kívülről erősnek látszó középkorú férfi egyik helyről a másikra járt, szervezete egyre inkább feladta a küzdelmet.
Rajnay Béla nem csupán belebetegedett, bele is halt fia elvesztésébe…
A négytagú család egyszerűen megfeleződött, ám a lelkeken esett fájó seb soha nem forrhat össze igazán.
Rajnay Attila túl két, mindmáig felfoghatatlan tragédián a munkába menekül. Azt mondja, az élet megy tovább. Pedig olykor milyen jó lenne megállítani az élet nevű szerkezetet egy stop gombbal, mondjuk 2006. májusában…

– Eszébe sem jutott, hogy kész, vége, befejezi?
– Nem, abszolút fel sem merült bennem, hogy a futballt abbahagyom – felelte Rajnay Attila. – Nem is volt kérdés számomra.

– Tudom, hogy a sport megedzi az embert, de ön két és fél esztendő alatt nem csupán az öccsét, Zoltánt, hanem idén januárban az édesapját is elvesztette. Két tragédián van túl, holott hivatalosan igen, a gyakorlatban semmit nem lehet tudni, hogy mi okozta Zoltán halálát.
– Még édesapám indíttatta el újra a nyomozást, és addig mentünk, ameddig tudtunk. Úgy tudom, a vége az lett – mivel akkoriban már bűncselekmény gyanúja miatt nyomoztak a rendőrök, méghozzá ismeretlen tettes ellen –, hogy nem derítettek ki semmit, azaz nem történt semmi.

– Ha jól értem, hiábavalónak bizonyult minden.
– Az volt az utolsó lépcsőfok, hogy az ügyészséghez lehetett fordulni. Az ügyészség rendelheti el a nyomozást bűncselekmény gyanúja miatt, ami meg is történt. Erre vártunk, hiszen korábban közigazgatási eljárás keretében folyt a nyomozás. Valamennyi idővel később elkezdtek nyomozni, de nem jutottak semmire. Úgy tudom, azóta le is lett zárva az ügy.

– Elképesztő. A sors azonban nem hagyta nyugodni önt, merthogy meglehet, édesapja a fia halálát egyszerűen nem tudta feldolgozni.
– Az biztos. Az orvosok is megmondták, hogy rákos megbetegedésben halt meg. Miután kialakult igen gyors, rohamos ütemben, a doktorok úgy vélték, nagy valószínűség szerint a stressz miatt történt így. Mondhatjuk úgy, hogy az öcsém halála nagymértékben hozzájárult az ő halálához is.

– Mennyi idő alatt játszódott le ez az egész folyamat?
– Zolival történt, ami történt 2006 közepén, apunál pedig úgy tudom, 2007. március, április környékén diagnosztizálták. Előtte már voltak jelei, és aztán ki is derült, hogy sajnos a rettegett kórról van szó… 2007 végén megműtötték, de nem tudták eltávolítani a daganatot, mert már áttétes volt. Végül is a 2008-as esztendő arra ment rá, hogy kezelésről kezelésre járt. Karácsonykor került elég rossz állapotba, és az ünnep után pár nappal kellett bevinni a kórházba, ahonnan már nem tudott hazajönni…

– Hogyan tovább? Az édesanyja hogy viseli a felfoghatatlan tragédiát?
– A körülményekhez képest… Közhely, de az élet megy tovább, a mai világban mindenhol helyt kell állni. Ha sajnáltatom magam, azzal nem lesz jobb. Bennem van az érzés, persze, de megpróbáljuk magunkat túltenni rajta.

– Lehet ilyenkor a futballra százszázalékosan koncentrálni?
– Egyelőre megkaptam az egyesülettől a türelmet és időt, hogy otthon maradhattam végig, amelyet ezúton is köszönök. Még csak néhány hete edzem, a többiek jóval többet tréningeztek már. Nyilván benne van az ember fejében ez a szörnyűség, de ha a pályán vagyok, nem befolyásol. Legalábbis remélem, hogy nem…

– Értem én, amit mond, de aligha lehet könnyedén készülni az ellenfelekre vagy azt lesni az interneten, ki lesz a következő rivális.
– Most mondhatnám, hogy sajnos én ezt egyszer már átéltem… Igaz, akkor még az NB I-ben játszottam, de ha piszok nehezen is, működött. Remélem, hogy ez most is így lesz.

– Mit hozhat önnek a közeli jövő? Őszintén remélem és kívánom, hogy sikereket és valamennyi örömöt, holott tudom jól, igazán felhőtlenül boldog már sohasem lehet.
– Most fogom nyáron betölteni a harmincat, amikor is lejár a szerződésem a Lombard-Pápánál. Még nem tárgyaltam a klubbal a hogyan továbbról, majd meglátjuk. Konkrétummal nem tudok szolgálni, hogy nyártól hol folytatom vagy egyáltalán mi lesz velem.

– Azért az első osztályban csak szívesebben futballozna, nem?
– Nyilván az élvonal vonzóbb, mint az NB II, és nemcsak azoknak, akik nem szerepeltek még az NB I-ben. Én már játszottam néhány meccset, így pontosan tudom, hogy a légkör más, bár a körülményekre Pápán sem lehet panasz, hiszen az már most NB I-es. Természetesen leülök majd a Lombarddal tárgyalni, de mondom, még nem tudom, mi lesz velem…